Szalagavató a Gimiben

Október 29-én a Bajcsy-Zsilinszky út forgalmát tovább nehezítette, hogy mindkét parkolósáv megtelt, s bizonytalan autósok parkolót kerestek a Tokaji Ferenc Gimnázium és Szakközépiskola környékén. De már tele volt a Munkaügyi Központ, a labdarugó-pálya, a Penny – Market valamennyi parkolója, az utóbbiak bizonyára bosszankodtak is, hogy nem marad hely a vevőnek. Maradt a Bonchidai Csárda fizetős parkolója.

Kiugró esemény számba megy a Gimiben a szalagavató, hiszen maturandusok mellett ott állnak a 11. osztályosok, velük szemben a lelátón a meghatott szülők, rokonok, társiskolák vezetői és mindazok, akikkel a középiskolának kapcsolata van: főiskolák, egyetemek vezetői, vagy megbízottai, ipari és mezőgazdasági cégek vezetői és természetesen a fenntartó.

Idén öt osztály diákjainak tűzték fel a szalagot a tizenegyedikesek. A diákok és szülők egyre megilletődöttemben néztek szembe egymással, hiszen valamennyien tudták, hogy egy fontos mérföldkőhöz jutottak. Igen, Ők százegynehányan egy sötétkék szalaggal lesznek megjelölve a kabátjukon, ami arra utal, hogy visszavonhatatlanul végzősök lettek. Más ezt tudni, mint ráeszmélni a jel alapján. Könnyek gördülnek le a nagykamaszok arcáról, mint ahogyan a szülőkéről is. Mindenki meg akarja örökíteni a nagyszerű pillanatot, ami már soha nem fog megismétlődni. A fényképezni akarók csak 10 percet kapnak erre aktusra, ami kevés, mert négy év sűrűsödik bele ebbe a 10 percbe.

A búcsúztató 11. osztályos leány hangja még nem csuklik el, amikor beszél, nem úgy a 12. osztályosé. Ő már tudja, hogy eltűnőben vannak a tanulás melletti fesztelen diákévek.

Búcsúznak az iskolától, a tanároktól, egymástól és a fiatalabbaktól. Felelevenednek a közös emlékek, a tiszavirág életű szerelmek, a csínyek, a közös kirándulások emlékei, a jó beszólások a tanároknak, akik ezúttal ugyanúgy könnyeznek, mint a nagykamaszok. Mi történt velük? Talán csak nem szerettek bennünket mégis, talán csak nem kötődtünk mégis hozzájuk? Dehogy nem! Mindenki érzi, hogy hamarosan fizikálisan elveszítik egymást, de lélekben őrökké barátok maradnak, akár diák a diákkal, akár a tanár a diákkal.

Az igazgatóhelyettes asszony emlékei is felfrissülnek ezúttal, ahogy beszédében feleleveníti, hogy milyen félénk általános iskolásként jöttek a középiskolába a ma már nagykamaszok. Elmondja, hogy szinte mindenkire emlékszik, aki itt végzett, s emlékezni fog azokra is, akiknek ezúttal tűzik fel a szalagot. „Csak a szépre emlékezem”, hiszen nem is volt - ma már visszatekintve a múltra - semmi gonosz és csúnya!

Az igazgatónő is szól a szülőkhöz, köszöni, hogy a „gyerekeket” közösen nevelhették, s együtt eljutották idáig e szép napig, amelyet nem feled el senki sem, mint az első szerelmet.

A hivatalos program után a búcsúzó osztályok műsort adnak a szüleiknek, a tanároknak, a tizenegyedikeseknek, de főleg önmaguknak. Ezért ebben a nagyszerű órában a keringő táncosai nem csoszognak, hanem mosolyognak, ezért sikerülhetett annyira jól a produkciójuk is. És következnek az osztályok sorra, műsoraikkal egymás után. Már mindenki nevet, mindenki jól érzi magát - a sok mókán - a könnyek felszáradtak, a jelmez jól áll.

A vendégek is örülnek, látják, hogy jó ez az intézmény, jó helyre adták a gyermeküket. A tanárok állandóan ugyanúgy tanulnak, mint a diákok, ha nem akarnak lemaradni a XXI. század iskolájától. Mert a Gimi – Tokajban - a XXI. század iskolája, ahol van tudás és érzelem egyaránt.