Fabulya László emléktáblája előtt

Tisztelt vendégeink! Kedves barátaim! Hajdani és mostani tokaji diákok!

Kettős köszönettel kezdem. Köszönjük a Tokaji Ferenc Gimnázium, Szakközépiskola és Kollégium vezetőinek, tantestületének, valamint az Öregdiákok Baráti Körének, hogy emléktáblát állítottak az iskola egykori, felejthetetlen igazgatójának. Köszönjük Csirpák Viktória és Varga Gyula Alpár tokaji művészeknek a jelen és a jövő nemzedékeinek szóló üzenetet, a szép műalkotást.

Egy kiváló pedagógus, a huszadik század második felének egyik jeles oktatásügyi szakembere, egy példás életű személyiség és a szerető családapa előtt hajtunk most fejet. Fabulya László a korabeli népi értelmiségiek jellegzetes útján indult, és azt járta végig. Az ország egyik legjobb tanintézetében, a Debreceni Református Kollégiumban tanult, tanítóként kezdte pályáját, majd népi kollégistaként a budapesti tudományegyetemre iratkozott be. Már hallgatóként megismerkedett a kutatómunka rejtelmeivel és örömeivel. Aztán mégis középiskolai tanár, elkötelezett pedagógus lett, és rendkívül fiatalon igazgató az ózdi gimnáziumban. Még két helyen, Tokajban és Salgótarjánban állt egy-egy gimnáziumi tantestület élén. Dolgozott az oktatásügyi irányításban, és végül életútja visszakanyarodott a tudományhoz, doktori címet is szerzett. A fényes szellők legendás nemzedékének tagja volt, és hitét az emberben, a fiatalokban, az oktatás és a nevelés hatásában mindvégig megőrizte.

Tokajban kilenc évig élt, kilenc tanéven át igazgatta, vezette az itteni gimnáziumot. Szerencsés sorsom úgy hozta, hogy ebből a kilenc esztendőből az első négyben diákként a tanítványa lehettem. Szerencsés – mondom –, mert úgy vélem, mindenki, aki az ő keze alatt nevelkedett, szerencsésnek érezheti magát. Amikor első nap – immár több mint ötvenkét esztendővel ezelőtt – beléptünk a régi polgári iskola, az akkori gimnázium oldalsó kapuján (hiszen a tanulók csak ott járhattak), gyorsan híre ment, hogy az iskolának új, fiatal igazgatója van. A tanévnyitón láthattuk azt is, hogy a hír igaz. Fabulya László tényleg fiatal ember volt, mindössze harminc éves, de már igazgatói múlttal jött a településre. Mit érzett egy akkori kamasz? Mindenekelőtt önkéntelen tiszteletet, mert igazgató úr szemüveges, elegáns alakja, kiállása eleve tekintélyt sugárzott. Diáktársaimmal együtt csodáltuk széles látókörét, kivételes műveltségét, sokoldalúságát. Sosem felejtjük el tanulószobai ügyeleteit: ha már végeztünk a soros házi feladatokkal, megengedte, hogy csendben olvasgassunk, vagy rejtélyes, rafinált matematikai feladványok megoldására sarkallt bennünket – ő, a történelem-magyar szakos tanár. Vagy amikor logika órákat tartott (mert fél évszázada még ilyesmit is tanultunk), tapasztalhattuk, hogy ezt a tárgyat nem csak tankönyvi szinten ismeri, hanem a gondolkodását is a tiszta, áttetsző logika, a racionalizmus jellemzi. Mindannyiunk számára – úgy hiszem, valószínűleg kollégái számára is – példamutató volt precizitása, igényessége. Bevallom, bevalljuk, néha-néha duzzogtunk, mert magas – akkor túlzottnak hitt – követelményeket állított elénk, de valahol a lelkünk mélyén elfogadtuk a szándékot, hiszen többre, igazi teljesítményre kívánt ösztönözni. Néha-néha megszeppentünk, sőt féltünk a szigorúságától, ám mindig tudtuk, hogy ha szükséges, megértésére is számíthatunk, hiszen jóindulatúan elnézte ifjúkori gyarlóságainkat, és ha kellett, ott állt mellettünk, ha kellett, megfogta a kezünket.

Érett fejjel tudatosult bennünk, egykori tanítványaiban, hogy Fabulya László eszményi pedagógus volt. Nemcsak műveltséget, tudást közvetített, hanem élet- és világszemléletet, erkölcsi értékrendet is. Név szerint ismerte valamennyi diákját, és ami ennél több: jellemünket is igyekezett kiismerni, formálni forrongó, változó egyéniségünket. Mindegyikünkben a majdani felnőttet látta, kiben-kiben kereste a hajlamnak, a tehetségnek azt a csíráját, amelyből virágzó növényzet sarjadhat. Érettségi után is figyelemmel kísérte sorsunk alakulását, velünk együtt örült sikereinknek, és jóságával, derűs nyugalmával vigaszt kínált, ha bánat sújtotta szívünket. Nagyszerű tanító volt – a szó legnemesebb értelmében –, olyan nevelő, aki saját életével, munkásságával igazolta az oly annyira szeretett költő, József Attila gyakran idézett, de oly ritkán követett sorainak mélységes igazságát: „dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes.”

Kilenc év nem nagy idő, igazgató úr hosszú életútjának csupán töredéke, merő véletlenségből éppen kilenced része. Az idő becsét azonban nem a terjedelme, hanem a tartalma jelenti. Márpedig Laci bácsi tokaji évei igencsak tartalmasak voltak. Ő nemcsak igazgatott az itteni gimnáziumban, hanem páratlan munkaszeretettől hajtva, kollégáit, a szülőket és a település vezetőit maga mellé állítva elsősorban alkotott, teremtett. Tanártársai tanúsíthatják: igényes, következetes, az új iránt fogékony vezető volt. S amikor elbúcsúzott – bocsánat: eltávozott – innen, szellemi kincset hagyott maga után. Talán észrevették, hogy az előző mondatban kiigazítottam magam. Laci bácsi ugyanis valójában nem búcsúzott el Tokajtól. Mindig szívesen jött a városba, bárhol találkoztunk, szeretettel emlegette egykori otthonát, gyakran megjelent az iskolai ünnepségeken, szinte határtalan pedagógiai optimizmussal biztatta utódait, fiatalabb kollégáit, meggyőző komolysággal vagy éppen elbűvölő humorral bátorította Tokaj vezetőit. Röviden és tömören: haláláig magáénak érezte a várost.

Az emléktábla bizonyítja: az iskola, a város is magáénak vallja Fabulya igazgató urat. Hogyan is lehetne másként? Hiszen amit ő teremtett, amit a középiskolára hagyományozott, nemes és gazdag örökség. Örökség, amit utódai, a tantestület mostani tagjai, a város vezetői, a gimnázium és szakközépiskola mai diákjai tisztelettel őriznek, ápolnak. Mit is köszönhet Tokaj a hajdani igazgatónak? A válaszhoz segítségül hívhatjuk az érintettet. Ő maga vallotta az iskola félévszázados jubileumára kiadott kötetben: amikor Tokajba érkezett, kellő tájékozottság hiányában eleinte csak tapogatózott, de határozott elképzelése volt arról, mit kell megcélozni. Ha megengedik, idézem: „A jövőre gondolva olyan iskola képe jelent meg a szemem előtt, amelyik mindenekelőtt attól jó és erős, hogy színvonalas munka folyik benne; hogy ezernyi szállal kötődik a városhoz, annak történelmi múltjához; hogy más iskolától jól megkülönböztethető, saját arculata, szellemisége, hagyományrendszere van; hogy élvezi a város és környéke lakosságának, a gyerekek szüleinek a támogatását; hogy képes magához vonzani a tehetséges és tanulni vágyó fiatalokat; hogy nyitott a világra, az újra, az ember alkotta értékekre, s ezeket képes közvetíteni; hogy diákjai – tanulmányaik alatt és után – úgy járnak az iskolába, mint második otthonukba.”

Gyönyörű vezetői-nevelői ars poetica. S még szebb, hogy ez az álom megvalósult, valóra válhatott. Laci bácsi szellemisége maradandónak bizonyult, a már második új, impozáns épületben működő tokaji középiskolának sajátos arculata, tekintélye, kiterjedt vonzásköre, országos híre van, nyitott az újra, a jóra, falai között színvonalas munka folyik, az egyetemek és főiskolák örömmel fogadják diákjait. Más szóval: a település felzárkózott a nagyhírű magyar iskolavárosok közé. Szeretném hinni, hogy sokunk, sok-sok öregdiák nevében is kijelenthetem: mi úgy járunk ide még ma is, mintha haza jönnénk.

Most, ezekben a pillanatokban az iskola hajdani és mostani tanárai, dolgozói és diákjai, a város polgárai Dr. Fabulya László egykori igazgató emléktáblája előtt tisztelgünk, és tiszta szívvel, mély hálával mormolgatjuk magunkban a köszönet szavait. Köszönjük, igazgató úr! Köszönjük, Laci bácsi! Közben hajtsuk le a fejünket, és engedjük, hogy szétáradjanak énünkben, lelkünkben az emlékezés bizsergető és felemelő hullámai.

 2009. 10. 03.
Bényei Miklós
egykori diák