Rokosz József

Emlékezés egy kiváló pedagógusra

Mai rohanó világunkban, amikor az emberek csak a mával, a közeli holnappal, s főként csak a maguk kisebb-nagyobb gondjaival vannak elfoglalva, gyakran még arra sem jut időnk, hogy fejet hajtsunk egykori tanítóink, tanáraink, elhunyt embertársaink emléke előtt. Olyan emberek emléke előtt, akik munkásságukkal, emberségükkel rászolgáltak arra, hogy nevük soha ne merüljön a feledés homályába. Ilyen ember volt ROKOSZ JÓZSEF is. Ember a szó legnemesebb értelmében. Ízig-vérig szakmáját értő és szerető pedagógus, kiváló szakember, kinek emberségéről már életében legendák születtek. Órái élményszámba mentek, még az iskolakerülő, rossz tanulók is szívesen hallgatták Józsi bácsi sziporkázóan szellemes, érzelem- és élménydús magyarázatait. Korszerűen tanított: mindig megtalálta a témához illő feldolgozási módszereket, azokat rendkívüli érzékkel variálta. Egyetlen órájáról sem hiányzott a szemléltetés. Kitűnően rajzolt. Ma is csodálattal gondolok vissza remek táblai rajzaira, mily hallatlan gyorsan és precízen készített térképvázlatokat, diagramokat, szellemes piktogramokat! Igényes volt önmagával és tanulóival szemben egyaránt. Szigorú, de igazságos és emberséges volt mindig. Lelkes odaadó óravezetése, munkája magával ragadta a legtunyább tanulókat is. Talán nehéz, olykor hányatott sorsa tette ilyen rendkívüli emberré? Minden bizonnyal szerepet játszott benne. Mert élete, családjának élete sokszor nehéz volt, érdemtelenül rázós úton kellett haladniuk.

Rokosz József 1906. június 8-án született a Vértes-hegység lábánál, egy Komárom megyei kis faluban, Dadon. Ő volt a családban az első „tanult” ember (ősei aratómunkásként költöztek le Nyitráról a Dunántúlra 1703-ban). Az általános iskola elvégzése után a gimnázium alsó négy osztályát Pápán végezte, majd ezt követően 1926-ban Nagykőrösön kántor-tanítói oklevelet szerzett. 1926-ban beiratkozott az akkor még Budapesten működő főiskola földrajz-természetrajz-kémia szakára. A főiskola 1927-ben Szegedre került, itt szerzett polgári iskolai tanári oklevelet 1929-ben. A főiskolán olyan kiváló tanítómesterei voltak, mint Littke Aurél, Greguss Pál, Jugovics Lajos.

1929-ben sok társához hasonlóan ő sem kapott végzettségének megfelelő állást. Egy Bicske melletti faluban, Felcsúton tanított, mint kántor-tanító 1938-ig. Ekkor Balmazújvárosra, az állami polgári iskolába, majd 1942-ben Rimaszombatra helyezték. A háború viszontagságait sem ő, sem családja nem kerülhette el. Behívták katonának. 1944-ben Szentgotthárdnál fogságba esett, s három évig Magnyitogorszkban különböző építkezéseknél dolgozott. Az ott töltött kényszerű éveket – amelyet ő „Keleti-Akadémiának” nevezett – földrajzi ismeretei bővítésére használta fel, s megtanult oroszul. Közben feleségét – aki 1918-ban a Déli-Kárpátokban lévő Petrozsényból volt kénytelen elmenekülni – 1949-ben Rimaszombatról áttelepítették Putnokra, majd Tokajban telepedett le kisfiával. Ide érkezett immár haza a hadifogságból Rokosz József 1947 szeptemberében.

1947–1948-ban a tokaji polgári iskolában, majd annak megszűnése után az általános iskolában dolgozott igen nagy energiával. Tanártársaival (Almássy Károly, Sipos Zoltán, Nagy Antal) sikerült kivívnia, hogy a hegyaljai kisváros 1952-ben gimnáziumot kapott, amelynek ő lett az első igazgatója. Két éven keresztül volt az akkor Petőfi Sándorról (1957-től Tokaji Ferencről) elnevezett új gimnázium energikus, körültekintő, demokratikus gondolkozású, emberséges vezetője. A gimnázium megszervezése után 1954-ben a tokaji kollégium igazgatója lett 1957-ig. Közben magas szinten végezte oktató-nevelő munkáját, szertárfejlesztő tevékenységét. Számos tanítványa jutott el főiskolára, egyetemre. E sorok írójával is ő szerettette meg a földrajzot, ő indította el pályájára. De nemcsak a földrajzot és a kémiát tanította meg tanítványainak. Mindig jutott ideje a szép magyar beszéd, kiejtés elsajátíttatására. Tanórákon és azon kívül is jómodorra, illedelmes viselkedésre nevelte tanítványait, mert a durvaságot, erőszakot, a képmutatást, no és persze a tunyaságot ki nem állhatta. Egyenes tartású, sportosan mozgó ember volt, s ezt megkövetelte tanítványaitól is. Feledhetetlenek voltak az általa vezetett zempléni, bükki és bodrogközi gyalogos túrák, kirándulások. Kitűnően ismerte az ásványokat, kőzeteket, a növényeket, az erdők-mezők madarait, állatait, virágait, a táj műemlékeit, néprajzi értékeit.

Már az 1950-es években is – amikor ezért nem járt dicséret – nagy gondot fordított a hazafias nevelésre.

1957 őszén Tatára helyezték át, ahol az 1. sz. Általános Iskola igazgatója lett. Innen ment nyugdíjba. Idős korában megtanult autót vezetni. Kis Trabantjával felesége társaságában bejárta fél Európát. Kedvenc úticélja a Magas-Tátra, Erdély és Dalmácia volt. Közben minden földrajzi, építészeti, néprajzi érdekességet lefotózott. Órákat, napokat töltött Kolozsvár, a Házsongárdi temető, a Királyhágó, a kassai Dóm, a Magas-Tátra, a kalotaszegi népi építészet és hímzések fényképezésével.

1977. január 7-én hirtelen támadt infarktus vetett véget küzdelmes, de eredményekben gazdag életének. A dadi temetőben alussza örök álmát. Kiemelkedő oktató-nevelő munkájáért — ki tudja miért — soha nem kapott kitüntetést. Valahogy felettesei mindig megfeledkeztek róla! De Józsi bácsi ennek ellenére elégedett ember volt, mert számára a tanítványok szeretete, elismerése jelentette a boldogságot, a legnagyobb kitüntetést.

Dr. Boros László

főiskolai docens